Nagyapa és Biszku

Az állóvizet talán a Biszku Béla életéről szóló friss dokfilm kavarta fel. Azóta újra több szó esik az egykori uralkodó osztályról. A proletariátus diszkrét bájáról. De azért túl nagy báj itt nem volt.

A jó elvtársnak jár a jó. Ha meg valami nem jár, hát elveszi erővel.

Ha nincs ki mind a négy kereke, akkor is jár neki négy kerék. Nem Trabant: Mercedesz, Csajka vagy Volvó. A kádári pártelit nem úgy élt, ahogy terjesztette. A rendszerről sugallt puritán imázs tudatos PR-munka volt.

A vörös elit vadászatokra járt, luxusautókat vezetett, villákba költözött. A Rózsadombot a háború után zokszó nélkül rekvirálta: az arisztokrácia, a keresztény és zsidó nagypolgárság meg egyéb úri csökevények és gyanús osztályidegenek mehettek. Le. Lefelé. Ki a külvárosig, ki vidékre (internálás), ki a pincebörtönbe. Aztán sokan, túl hamar, már ezerrel felfelé. A mennybe.

Helyüket büszkén belakták. Káderdűlő: így nevezték. S ez közel sem csak a Rózsadombról szól. A hatalom birtokosait lakásvásárlási kedvezmény, soron kívüli gépkocsi-vásárlás és remek nyugdíjszámítási feltételek illették meg.

De nem a fizetés volt a legfontosabb a pártállami vezetők jólétében, hanem a 4 K-ként is emlegetett juttatáscsomag: a K-vonal (a pártelitnek járó belső használatú telefonvonal), a kocsihasználat, a külföldi utazások és a Kútvölgyi Kórház, ahol családjukkal együtt exkluzív ellátáshoz jutottak. A 4 K-ba olyan juttatásokat is sokan beleértettek, mint a kégli vagy a kurvák. Utolsó kiváltságként emlegette a köznyelv a Kerepesi temetőt, ahol haláluk után elitparcellát kaphattak.

De nem mindenki nyugszik (forog?) a föld alatt. Ám a még élő kommunista vezetők juttatásairól az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság nem beszélhet, ugyanis egy 1997-es törvény szerint ezek adatok akkor lennének kiadhatók, ha az érintettek is hozzájárulnának.

Annyit tudunk: az átlagnyugdíj 80.000 Ft. Biszkué pedig 240. Mintegy tízezren keresnek ennyit vagy többet, ezerkétszázan pedig 300 fölött kapnak. Természetesen a luxusnyugdíjasok egy része kötődik csak a Kádári politikai elithez. De pontos számokat nem tudunk, valamiért 2010-ben sem tudhatunk. Ügynöklistánk sincs nekünk. Mi csak szépen ülünk. Kussolunk. Csak értetlen képünket bámuljuk a Duna tükrében, az még nincs titkosítva.

Anya egyszer megmutatta az ávóst, aki napokig verte Nagyapát.

Szívesen kipattantam volna akkor, kiskamaszként a kocsiból, hogy kezem közé vegyem a történelmet. Egy szadistát vagy bármiféle más degenerált pszichopatát szívesen összetörnék ma is, de hát, mégis csak volt gyerekszobám. Hála Nagyapának is.

Rövid disszidálás volt. Angliából jött haza ’58-ban, Biszku belügyminiszterségének (1957-1961) idején. A családot választotta.

Az egyik szomszéd jelentette fel, hajnalban csöngettek is, feleségét és a lányokat is géppisztollyal a falhoz állították, hálóingben. Nagyapát elvitték. Nem beszélt róla, mikor visszajött, de veseproblémái azok voltak. Finoman szólva is.

Szóval Nagyapát (aki fiatalabb volt Biszkunál és 25 éve halott) deklasszálták, társbérlőket sóztak rá, meg sok-sok csöndet. Szétmelóztatták, majd később, mocskos lazasággal, felajánlották neki, ha belép a pártba, kiküldik Rosztovba pártfőiskolára, mivel tehetséges elvtárs, s aztán minden az övé lehet. Ő megköszönte a lehetőséget, s mondta, jó neki a timföldgyárban művezetőként.

Volt egy zongorája, azon játszott néha. Meg tangóharmonikán. A hangszereket, az öreg nippeket, az arany-fekete szipkát, a madaras cigitartót nem tudták tőle elvenni. Gyönyörű fehér ingei voltak, ragyogott minden gombja. Ahogy a hangja is. Mert a stílust azt nem lehet (meg)venni. Lányai sokáig csak álmodhattak a továbbtanulásról. Nevük mellé X került. Bőszen írták róluk a hangulatjelentéseket.

Mire nyugdíjas lett volna, eljött az idő, ment a kórházba. Nem wellness-kúrára, hanem meghalni. S nem ám a Kútvölgyibe. („Tudod, hogy nincs bocsánat. Hiába hát a bánat.”)

Minden második családban akad ilyen történet. Ideológiai lózungok, hörgések és sunnyogások helyett inkább a családi narratívákat kéne feltérképezni. A mikrotörténelmet. Meg a teljes iratrendszert.

Nem bánnám, ha még egyszer láthatnánk Biszku Bélát zavarba jönni. Meg a többit. De illúzióm nagyon nincsenek.