A jóléti (gondoskodó) állam a jövő ellensége

Azt sem tudják, eszik-e vagy isszák, ezen az sem tudott változtatni, hogy a Zipp korábban megírta miről is szól. A nénik és bácsik annyit tudnak róla, hogy csökkenne a nyugdíjuk, ha bevezetnék. Ez tény. Bármilyen valóságos helyzetet tükröző rendszerben csökkenne a nyugdíj, vagy elviselhetetlenül magasra emelkednének a befizetések. Az állam és polgárai csak rossz döntések között választhatnának. A politikusok már szerte a világban rájöttek, hogy a jóléti (gondoskodó) állam nyugdíj-, egészségügyi és szociális rendszerei nem fenntarthatók, de nincs politikai bátorság a lebontásukra. A paradoxon, hogy a jóléti állam léte és gondoskodása önmaga sírásója. A jóléti szolgáltatások bevezetése növeli a tőlük való függést, csökkenti az egyéni felelősségvállalást, az ambíciót, a versenyre való hajlamot, és „öngondoskodásra képtelen” tömegeket hoz létre. A két bűvszó, a szolidaritás és társadalmi igazságosság mai értelmezése egyenesen vezet a versenyképtelenséghez és a jövő folyamatos feléléséhez. Bármiféle reformnak ezek újraértelmezésével kéne kezdődnie.

Assar Lindbeck professzor, aki részt vett a svéd jóléti állam kiépítésében és alapelveinek megalkotásában, a ’91-es svéd válság után annak lebontásában és tudományos elveinek megalkotásában segédkezett. Egy interjúban ezek mondta: „a jóléti rendszerek fenntartása sokkal többe került, mint azt eredetileg a kormányok gondolták, az adóterhek rendkívül megemelkedtek. Ezzel egy időben az emberek magatartása is megváltozott, s kezdték lenyúlni a társadalmi juttatásokat, például beteget jelentettek, mert a táppénzből is megéltek, vagy rokkantsági nyugdíjat igényeltek, mert így is csaknem annyi pénzt kaptak, mintha dolgoztak volna.” A professzor nem Magyarországról beszél, hanem a svédekről, akik protestáns munkamoráljukról híresek.

A szolidaritás és igazságosság újraértelmezése

A svédek saját bőrükön tapasztalták meg, hogy a jóléti-gondoskodó állam addigi formája nem tartható fenn és a társadalmi szolidaritásnak komoly negatív hatásai vannak. 1991-ben azonban olyan válságot éltek át, amilyet most a világ. A költségvetési hiány 12 százalékra emelkedett, három év alatt 7 százalékot esett a GDP, az ingatlan árak 35 a részvények 55 százalékot zuhantak. A svéd politikusok-közgazdászok már korábban is tudták, hogy a rendszer nem tartható fenn, de a lakosság csak a válság hatására értette meg a reformok szükségességét. Hogy változásra van szükség, olyan változásra, ami mindenkitől áldozatokat követel.

A jóléti államokban azért nem fogadják el a reformokat, mert az mindig a jelen generációinak áldozatát jelenti a jövő generációért. A svédek a válság hatására megértették, hogy amit addig társadalmi igazságosságnak neveznek, az valójában igazságtalan a jövő generációkkal szemben, és hogy a jóléti államokat nem a szolidaritás és igazságosság hiánya, hanem az ezekkel való visszaélés jellemzi. Olyan rendszert hoztak létre, ami folyamatos egyensúlyt képes fenntartani a jövő és a jelen generációi között.

Svédország a jóléti állam mintapéldája még ma is sokak szemében, pedig a nyugdíjreform újraértelmezte a jóléti állam két alapelemét „szolidaritást és az igazságosságot”. A reform a politikai bátorságnak, a társadalom összefogásának és bölcsességének szimbóluma. Lényege, hogy csak annyi pénzt oszt szét minden évben a nyugdíjasok között, amennyi bejön a kasszába. Ha kevesebb jön, akkor kevesebbet. Nem vetnek ki plusz adót és nem emelik a járulékot, nem emelik a korhatárt. Ez viszont azzal jár, hogy a gazdaság teljesítményének csökkenésekor a kapott összeg is csökken. Nem érdekli őket, hogy az igazságosság és a szolidaritás korábbi értelmezése azt diktálná, hogy aki egész életében dolgozott és fizetett, az kapja vissza, amikor öreg lesz, csak az, hogy rendszer ösztönző és hosszú távon fenntartható legyen, a jelen és a jövő generációi között ossza el a javakat igazságosan. Vagyis ne legyen belekódolva a későbbi nagy összeomlások lehetősége. Az Európában szokásos „meghatározott jövedelem” alapú nyugdíjról a „meghatározott befizetés” alapú nyugdíjra váltottak. Ez a jövedelemi kockázatokat áthelyezi a dolgozókról a nyugdíjasokra. A jelen és jövő generációiról a múltéra. Vagyis ne a dolgozóknak kelljen aggódni a magas adók miatt, hanem aggódjanak a nyugdíjasok az alacsonyabb nyugdíjuk miatt. Nem nevezhető igazán szolidárisnak és igazságosnak a mi elveink szerint.

A jóléti modell reformképtelen

A svéd rendszer nem azért csodás, mert működik, hanem azért, mert be lehetett vezetni, és a politikusok féken tudják tartani populizmusukat a megváltoztatására. Egy ilyen rendszert csak nagyon erős közösségi érzéssel és nagyon magas egyéni felelősségvállalással rendelkező közösségben lehet bevezetni. Először is politikai oldalakon átívelő megegyezés szükséges, amelyben egyik oldal sem akarja kihasználni a bevezetés politikai előnyeit. Nem elég az egyik politikai oldal 80 százalékos többsége, mert egy demokráciában a fájdalmas bevezetést a másik oldal kihasználja és megbuktatja következő választáson a kormányt. A rendszer és annak alapelvei ma áhított példa az egész fejlett világ politikusai előtt, de sehol sincs politikai bátorság a bevezetésére, sőt a legtöbb országban, mint láthattuk nálunk is még beszélni is veszélyes róla.

A jelen európai generációi mindenképpen ragaszkodnak a jóléti állam fenntarthatatlan szolgáltatásaihoz. Nem akarják megérteni, hogy a rendszer nem csak igazságtalan a jövővel szemben, de biztosan újabb válságokat eredményez. A jelenlegi válság közepén is ellenállnak minden változásnak, mert a reform mindig a jólét jelenbeli csökkenését eredményezi. Ezért a legtöbb ország megreformálhatatlan. Franciaországban, ahol a világ legjobb és egyik legköltségesebb egészségügyi rendszerét próbálja Sarkozy megreformálni, még azt is társadalmi tiltakozás kísérte, hogy egy vidéki kórházban parkolási díjat vezettek be. A görögök még az összeomlás szélén is a jogaikról beszélnek és tüntetnek. A választók képtelenek áldozatokat hozni valami olyanért, ami 20 év múlva okoz majd károkat. Nem értik meg, hogy a jelen generációja nem fogyaszthatja el a jövő generációja elől a javakat. Az igazságosság azt diktálná, hogy azokat közel egyenlően osszák el a jelen és a jövő között, még ha nekik ezért kevesebb is jut. Sajnos a választók a jelenben választanak, és a politikusok a jelenben akarnak hatalmat. Ezért a jelen generációinak kedveznek a jövővel szemben. Ezért a jóléti államok mindig túlköltekeznek a jövő terhére, ez legnagyobb gyengéjük és jövőbeli válságaik biztosítéka. Egyetlen politikus sem lehet népszerű, aki szembesíti ezzel az embereket, ezért a rendszer csak összeomlásokon keresztül reformálható. A mi reformunkhoz ez az összeomlás nem volt elég. Már várhatjuk csendben a következőt, úgy, hogy még ez sem ért véget.