Értelmezői Hivatal

Lehetne másképp? Egyszerű alapja a problémáknak, dühnek, hisztinek, hogy nem értjük, pontosan mit és mennyit dolgoznak a képviselőink, kormánytagjaink, frakcióink, önkormányzati, megyei vezetőink, ülnökeink. Nem kap elég fényt az általunk választott és minket szolgáló garnitúra.

Nem lenne elég, ha kedélyes módon publikálnánk egy-két munkaköri leírást, jelenléti ívet, meg fizetési és cafeteriás statisztikát. Létrehozhatnánk, kispórolhatnák az adófizetői aranyakból egy Értelmezői Hivatalt is. Egy kis létszámú, hatékony egységet, amely megmutatja, hogy mi történik. Szépen, kedvesen és egyszerűen mondjuk nyílt napokat tart. Hetente többet. Kinyitja a kulisszákat.

Meg rávezeti, rákényszeríti a honatyákat, honleányokat, hogy tartsanak fogadóórákat. Ha már tartottak eddig is, hát tartsanak hosszabbakat, s gyakrabban.

Megmutatja a ki- és bevezető utakat. Hogyan lehetek politikus, például külsős bizottsági megbízás, asszisztensi, gyakornoki munka egy pártember (szép szó!) mellett, akár megyei közgyűlési vagy önkormányzati szinten. Meg valamiféle hozott anyag, szakképzettség, erkölcsök, hitek, szervezési készségek. És, ugye, mondanivaló.

Kétségtelen ténynek tűnik, hogy nem árt egy jogi vagy közgazdaságtudományi egyetem a politikusi pályához. Hogy azért legyen valami hátország, ha valódi, ha látszathátország, akkor is. Mert az aranyidőknek vége. S vége van a retorikának is. A finom, katedrális-komplexitású szavaknak, mondatoknak. Legalábbis hosszú időre végük van, ha nem is örökre. Gondoljunk csak az első parlamentre, mely tele volt népművelőkkel, tanítókkal, irodalomtörténészekkel, írókkal, lelkészekkel, szociális munkásokkal, szociológusokkal. Váteszekkel. S ezáltal is rendelkezett egyféle történelmi bájjal, patinával és pátosszal.

Az Értelmezői Hivatal megmutatná a kivezető utat. Mi lesz, ha valakinek vége. Ha egy megbízásnak vége. Most is nem kevesen búcsúznak 20 év után a képviselői helyektől. Miből veszik ezentúl a képviselői fánkot? Hogy kerül majd hab a kapucínerre? Van-e út visszafelé? Kapnak mentort, pártfogót, aki visszavezetni őket a társadalomba?

Akad-e nyomban olyan munka, mely hosszú évekre versenyképes havi fixet ad, s nem számolja fukaron a költségtérítéseket, úgy, hogy az ember fontosnak tetsző és relatíve szabad munkát végez. Bár ha kedvesek vagyunk, mondhatjuk azt, hogy a pártfegyelem az segíthet a visszailleszkedésben. Mert azt szinte minden képviselő megtanulta. Az is, aki kibeszélt, s az is, aki nem volt katona.

Például néhány író és rengeteg újságíró úgy döntött, hogy politikai szerepre tör, egyszerű propagandistává válik. Hivatalos posztban, vagy konkrét poszt nélkül. Árnyékban. Van-e út számukra vissza? Az értelmiségi, a kritikai létbe. Aki egyszer kormányszóvivő volt, vagy pártsajtós, píáros okoska, utána lehet-e hitelesen újságíró, szerkesztő. Mert mondjuk korrektor lehetne, az biztos, na de ki akar korrektor lenni. (Egyszer így hirdettek egy korrektori állást: „nem kozmetikai munka”.)

Nem csak az a kérdés persze, hogy van-e út számukra vissza, hanem hogy vissza akarnak-e jönni valaha. Hiányzik-e nekik, ami volt. Hiányzunk-e nekik mi, civilek.

Szóval áldozzunk egy utolsót. Rakjuk össze ezt a kis Értelmezői Hivatalt. Jókedvűen. Engedjük be az embereket. Úgy sem fognak ott tolongani, az jön majd, akit érdekel. A kapukban meg úgy is lesznek őrök, kamerák és detektorok, tehát nagy baj nem lehet.