Miért vannak egyedül a szinglik?

Mégis, számomra úgy tűnik, a szingli életforma kívánatosnak beállított ’image’-et már csakis a romantikus filmek és a fiataloknak szóló divat- és életmódmagazinok tartják fenn, a szinglik pedig rég megunták újra és újra hangoztatni, hogy közel sem úri jókedvükből élnek egyedül – esetleg egy kutyával vagy macskával –, hanem azért, mert nem találkoztak még olyan emberrel, akivel el tudták volna képzelni, hogy leéljék az egész életüket. Esetleg találkoztak már vele, ám az illető nem gondolta ugyanúgy.

Nagyon szép lenne, ha mindenki azt az életet élné, amit még esetleg tizenéves korában álmodott meg magának. Aki fiatalon házasságot kötve és gyermeket vállalva, az úgy, aki karriert építve, egyedülállóként, az azt megvalósitva. Sajnos azonban ez nem mindnyájunknál alakul így. Bár lassan egy évtizede, hogy Bridget Jonestól az egész világ megtudhatta, hogy milyen lelki válságokat él át egy esetleg harmincon túl is egyedül élő nő vagy férfi, milyen félelmekkel, szorongásokkal néz szembe, az esetleges – már átélt – kudarcok hogyan viszik egyre lejjebb és lejjebb az önbizalmát, még mindig tartja magát az az nézet, hogy a szingli életmód választott életforma, és az így élők önzők, karrieristák, pénzhajhászok, akik csak saját magukra gondolnak, ahelyett, hogy áldozatkész feleségek-férjek és anyák meg apák lennének.

Azt gondolom, ennek egyik fő oka, azaz ’történelmi háttere’ onnan eredhet, hogy az egyedülálló vénkisasszonyok és agglegények mindig is össznépi sajnálkozás tárgyai voltak. ’Vénlány’ súgtak össze még az én gyermekkoromban is az utcában lakó hölgy háta mögött a traccsolni megálló háziasszonyok, és nem kaptak nagyobb tiszteletet az egyedülálló férfiak sem. Tehát nem csoda, hogy a mai kor szinglijei jobb híján a sajnálkozás elleni eszközként próbálkoztak meg azzal, hogy életüket irigylésre méltónak állítsák be, mint látható, elsöprő sikerrel.

Ráadásul az sem segít sokat, hogy a legtöbb nem egyedülálló ember fejében élő szinglikép a nyugat európai viszonyokat tükrözi. Ezzel szemben a Magyarországon élő egyedülálló emberek többsége nem feltétlenül jómódú, és egyáltalán nem biztos hogy karrierista. Aki csak azért van egyedül, mert napi 12 órát dolgozik, és a munkán kívül csak akkor találkozik emberrel, ha elüt egyet a munkahelyétől az otthonukig vezető úton. Magyarországon, ha valaki főiskolát vagy egyetemet végez, esetleg többet is, közel sem biztos, hogy többet keres, mint a vízvezetékszerelő, aki fürdőszobájában a vécétartályt cseréli ki húszezerért. Sőt. Valószínűleg kevesebbet keres, nemcsak nála, de az étteremben őt kiszolgáló pincérnél, és a szombat esti buliból őt hazaszállitó taxisofőrnél is. A szingliség nemcsak nemtől és kortól, de iskolai végzettségtől és keresettől függetlenül nagyon sok embert ’sújt’, akik a számtalan társkereső portál tanúsága szerint semmit nem szeretnének jobban, mint ezen az állapoton változtatni. Az ember nem egyedüllétre termett, ezt legtöbben így érezzük, de mintha még a marketingesek sem látnák igazából a helyzetet reálisan.

Mehet a (magyar) szingli ismerkedni salsahétvégére havi fizetése egynegyedéből, esetleg wellness hétvégére négycsillagos szállodába a fizetése feléből, (ahol mellesleg a medencében lubickoló és az étteremben szaladgáló kisgyerekek fogják saját nyomorúságára és ketyegő biológiai órájára emlékeztetni, mivel ott, éppen családos akciót is hirdetnek). És ugyanígy mehet bortúrára és egyedülállóknak szervezett síelésre vagy egzotikus utazásra –mondván, ha nem a kedves mamával akar nyaralni, hát fizessen, mint a katonatiszt. Azonban olyan, mindenki által örömmel fogadott akciókkal, amelyek a realitás talaján mozognak, nem érinti meg senki ezt a réteget.

Míg a családosokat általában kedvezmények csalogatják, a szinglikre sehol nem vár akció. Miért nincs kedvezményes mozijegy például két szingli barátnő, barát szombat este olcsóbban nézhetne meg egy csöpögős romantikust, vagy mehetne el egy-egy jobb kiállításra –a lehetőségek tárháza végtelen. És hogy hogyan bizonyitanák, hogy egyedülállók? Sehogy, de nem mindegy, hogy valójában azok e, ha mindeközben nő a kereslet és a bevétel?

Míg akár húsz évvel ezelőtt is az agglegényeket és öreglányokat sújtó diszkrimináció az össznépi sajnálat formájában jelent meg, addig ez mára új alakot öltött. Meggyőződéssé vált, hogy több tízezer ember él önszántából egyedül, és többnyire gyermektelenül. Egy korban, amikor megszámlálhatatlan házaspár él kiüresedett, tartalmát vesztett, kompromisszumos kapcsolatban, amikor az újságok címlapján minden másnap egy (celeb)válásról és zaftos részleteiről olvashatunk, és amikor kivételként emlegetjük az ismeretségi körünkben található néhány jól működő kapcsolatot, elfogadhatnánk, hogy a párkeresés rögös útján lassan többen botlunk el és maradunk egyedül, mint ahányan nem.... És ítélkezés helyett hívjuk fel inkább szingli ismerőseinket Valentin nap estéjén, hátha éppen otthon szomorkodnak – egyedül.