Avatar: tökéletes film az ünnepekre

A 2D képekre épülő harmadik dimenzió segítségével szinte mi magunk is átélhetjük kicsit Pandora varázslatos világát és a harcot, amely érte folyik. Cameron nem úgy teremt egy új világot, ahogy már jó 32 éve George Lucas a Csillagok Háborújában – közelebb marad, mondhatjuk, hogy a biztonságos határokon belül mozog, ahol még semmi olyat nem látunk, amit ne tudnánk megemészteni. Az űrlények humanoidok, a lovak hasonlítanak a lovakhoz, a repülő lények a sárkányokhoz.

Sokszor hallottam, hogy nincsenek új mesék, csak a régieket dolgozzuk át újra és újra. Az Avatarra ez kétségtelenül igaz. Modernizált Pocahontas-történetet látunk, ahol a hódítók szokásos módon gyöngyökkel próbálják lekenyerezni az őslakókat, hogy megszerezzék, ami nekik kell. Ha ez kudarcot vall, akkor bármi áron elveszik, hiszen mit tudják a primitív bennszülöttek. Két csoportjuk van a hódítóknak: a kutatók és a katonák. Míg Dr. Grace Augustine szeretné megismerni a helyieket és talán tanulni tőlük valamit, ami az emberiség javára válik, a katona, Miles Quaritch csak hasznot keres. Törekvéseiben segítséget lel Jake Sully-ben, aki azért, hogy visszakapja harc közben elvesztett lábát, nem érzi nagy árnak, hogy beépüljön, megtanulja a törzs szokásait, nyelvét, harcmodorát. Csak hát, ugye, ha az ember úgy tesz, mintha valaki más lenne, előfordulhat, hogy azzá is válik. Jake természetesen beleszeret a törzsfőnök lányába, és idővel megváltozik a látásmódja is talán. Amikor kiderül, hogy a helyieknek nincs szüksége semmire, amit az idegenek adhatnának, megkezdődik a harc.

Cameron valószínűleg menthetetlen romantikus, és erre a pár órára mi is azzá válhatunk, ha hagyjuk, hogy minden tudás és logika ellenére mi is azt reméljük, ez a történet nem úgy végződik majd a filmen, ahogy az életben már annyiszor végződött, hogy valamilyen csoda folytán a nyilak lepattannak a páncélról és az győz, akinek szinte semmi esélye.

Azt hiszem, az Avatar tökéletes film az ünnepekere, végülis, mikor zárjuk lakat alá a szkepticizmusunkat, és hagyjuk elvarázsolni magunkat, ha nem most. A látvány remélhetőleg feledteti, hogy ezt a filmet már több köntösben láttuk. A színészek nem okoznak csalódás; Sam Worthington nem hiába a legkeresetebb ausztrál árú, Sigourney Weaver ugyanolyan jó, ahogy azt tőle megszoktuk, Miles szerepében lubickol Stephen Lang és Zoe Saldana is kellemes csalódás, hogy csak a felszínt karcoljam.

Lehet, hogy tőlünk már fényévnyire van egy olyan társadalom, amely olyannyira együtt él a természettel, mint a Pandoraiak, talán mindigis távol volt, mégis, lehet, hogy elgondolkodhatnánk egy pillanatra, mit teszünk azzal a Földdel, amit az unokáinktól kaptunk kölcsön, hogy amikor eljutunk majd egy távoli bolygóra, legyen esélyünk tanulni és ne kelljen elvennünk, hogy életben maradhassunk.