Afganisztáni háború előzményei

Az események felgyorsultak, 1979 szeptemberében az afgán kommunisták puccsszerűen magukhoz ragadták a hatalmat. A helyzet azonban gyorsan destabilizálódott, fegyveres lázadások törtek ki országszerte. A vezetés nem látott más menekülési útvonalat, mint a szovjet hadsereg behívását. Moszkva december végén csapatokat küldött, és ezzel kezdetét vette a polgárháború, amely hamarosan „klasszikus” hidegháborús konfliktussá fejlődött. A kormányoldal a Szovjetunió támogatását élvezte, míg a lázadókat, akik mudzsahedinnek hívták magukat, az Egyesült Államok pénzelte és látta el fegyverekkel, többnyire pakisztáni közvetítéssel. Afganisztán azonban kemény falatnak bizonyult, a hegyi terepviszonyok a gerilla harcmodort folytató lázadóknak kedveztek, és a szovjet reguláris csapatoknak csak a nagyobb városokat sikerült ellenőrzésük alatt tartani. Mihail Gorbacsov a szovjet birodalmi ambíciók újragondolása - és részben feladása - jegyében 1988-ban úgy döntött, hogy kivonul Afganisztánból, de fegyverekkel még továbbra is ellátta afgán szövetségeseit. Politikailag nem szabad túlértékelni az afganisztáni szovjetek kudarcot. Bár az egy igen látványos pofon volt, - csakúgy, mint az amerikaiaknak Vietnam – nem hozható közvetlen összefüggésbe a szovjet birodalom összeomlásával. A szovjet kivonulás valódi jelentőségét az adta, hogy emiatt az amerikaiak is visszakoztak, Afganisztán elvesztette számukra fontosságát. Ez aztán néhány éven belül egyfajta hatalmi vákuumot eredményezett és az ország káoszba sodródott.

A szovjet megszállás elleni harc igazi politikai jelentősége, hogy együttműködési lehetőséget teremtett az iszlám radikálisok számára. Az iráni iszlám köztársaság megalakulása inspirációt jelentett a politikai iszlám híveinek szerte a világban, és a legradikálisabbak abban bíztak, hogy Afganisztán válhat az iszlám mintaállamá. Elsősorban az arab országokból érkeztek az önkéntesek, mint Oszama bin Laden is, és ezeket hívták „afgán-araboknak”. A szovjet megszállás elleni harc éveiben formálódott ki az iszlám radikalizmus ideológiája is, amiről még lesz szó a tálibok és az Al-Kaida összefonódása kapcsán.

Összeomlás és a tálibok felemelkedése (1992-2001)

A Szovjetunió felbomlásával együtt megszűntek a szovjet fegyverszállítások és ez végleg megpecsételte a kommunista kormány bukását. 1992-ben egy mudzsahedin koalíció került hatalomra, amely a szovjetellenes fegyveres ellenállók különböző szervezeteit, milíciáit tömörítette. A koalíció azonban nem bizonyult hosszú életűnek, Afganisztán darabjaira szakadt és a központi államhatalom teljesen összeomlott. A mindenki harca mindenki ellen következett el. Az országban anarchikus állapotok uralkodtak, az infrastruktúra lepusztult, és emberek milliói menekültek a szomszédos országokba, elsősorban Pakisztánba és Iránba. A hadurak egymással a legváltozatosabb szövetségeket alkotva állandóan harcban álltak egymással, de egyikük sem volt képes a hatalom tartós megragadására.

A kilencvenes évek közepére Afganisztán a működésképtelen állam, a ’failed state’ eklatáns példája lett. Véres polgárháborúk a hidegháború időszakában is dúltak - akár évtizedeken át - a harmadik világban, de azok beilleszkedtek a hidegháborús logikába, vagyis rendszerint egy szovjetbarát és egy amerikabarát erő harcolt egymással a hatalom megragadásáért. A hidegháború utáni helyzet újdonsága nem elsősorban az, hogy a küzdelem már nem kétpólusú, hanem gyakran ahány etnikum, annyi hadsereg csatázik egymással. Az új fejlemény a hatalmi vákuumok kialakulása olyan régiókban, amelyek elvesztették a stratégiai jelentőségüket a két szuperhatalom szemében. Mind a szovjet, mind az amerikai fél kivonult és magára hagyott jónéhány régiót, ahol korábban jelen voltak. A szovjetek (illetve az oroszok) többnyire kényszerűségből adták fel korábbi állásaikat, míg az amerikaiak érdeklődése, a szovjet jelenlét megszűnése okán, jelentősen csökkent az érintett régiók iránt és korántsem voltak hajlandók annyi erőforrást áldozni az ottani politikai helyzet befolyásolására, mint korábban. Tehát a működésképtelenné vált államoknak szindrómája (Afganisztán mellett ide sorolhatjuk Szomáliát és még Fekete Afrika néhány országát) szorosan összefügg a hidegháború lezárultával és az ezzel összefüggésben beinduló dezintegrációs folyamatokkal.

Ebben a helyzetben lépett színre a tálibok fegyveres mozgalma, amely hathatós pakisztáni támogatással egy iszlám fundamentalista rezsim megteremtését tűzte célül. A tálib csapatok 1996-ban elfoglalták a fővárost, Kabult, majd 1997-ben kikiáltották az Afganisztáni Iszlám Emirátust. Bár sikerült az ország területének mintegy 90 százalékát ellenőrzésük alá vonni, a maradék észak-keleti részen bebetonozódott Északi Szövetség csapataival szemben a harc a tálib rezsim fennállása alatt mindvégig folytatódott. (Ez később különös fontosságot nyert, amikor az amerikai kormányzat eltökélte magát a tálib rezsim megbuktatására.) A tálibokat csupán három ország ismerte el Afganisztán legitim kormányának, Pakisztán, Szaúd-Arábia, és az Egyesült Arab Emirátusok. Pakisztán már ott bábáskodott a tálib mozgalom születésénél is, és evidens módon saját regionális befolyását vélte növelni a rezsim támogatásával. Szaúd-Arábia esetében a két rendszer közötti ideológiai rokonság magyarázza a szimpátiát, és ez átvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy az iszlám fundamentalizmus milyen formáját is valósították meg a tálibok Afganisztánban.

Az nem tálib találmány, hogy az iszlám vallás, amely eredetileg jogrend is, határozza meg egy muzulmán állam berendezkedését. Az első világháború után létrejött Szaúd-Arábia már államvallássá emelte az iszlámot, annak szigorúan puritán és fundamentalista szunnita változatát, a vahabitizmust. De az iszlám átpolitizálásának az igazi lökést az iráni forradalom nyomán kialakult teokratikus rendszer adta, amely nemcsak inspirációt jelentett, hanem feladatának tekintette az iszlám forradalom exportját. Az iráni rendszerváltozás és a mudzsahedinek harca Afganisztánban nagy hatást gyakorolt aztán a vahabita Szaúd-Arábián belül is. A hivatalos rendszert nem érintette meg az iszlám forradalom szele, de annál inkább lázba hozta a fanatikusokat, köztük az olyan rendkívül vagyonos támogatókat, mint Oszama bin Laden. Beindult a szélsőséges vahabitizmus exportja is, hogy a kilencvenes években aztán meghozza a gyümölcsét Afganisztánban, Csecsenföldön, de megjelent Boszniában is.

Természetesen elsősorban belső okok magyarázzák a tálib mozgalom térhódítását Afganisztánban, azonban a rezsim ideológiájának megértéséhez szükséges az általános vallási kontextus minimális felvázolása. Kezdetben a lakosság azért rokonszenvezett a tálibokkal, mert a hadurak rablógazdálkodása helyett rendet teremtett. Egy idő után azonban a tálib rend embertelen szigorúsága már taszította a lakosság nagyrészét. Nem engedélyezték a nőknek a munkavállalást, betiltották a mozit, a televíziót. A környező muzulmán országokban sem volt népszerű a tálib rendszer. Még a keményen fundamentalista muftik is vallási szempontból megalapozatlannak és elfogadhatatlannak találtak olyan intézkedéseket, mint a sárkányeregetés betiltása vagy annak tiltása, hogy a nők fehér harisnyát hordjanak.

A tálib rezsim vallásilag a legszélsőségesebb, legtürelmetlenebb szunnita irányzatot képviselte. 1998-ban vérengzést hajtottak végre az ország északi részén élő a síita muzulmánokat között, amelynek során az ENSZ becslése szerint mintegy 5-6 ezren vesztették életüket. De jól példázza esztelen intoleranciájukat, hogy 2001 márciusában felrobbantották az ezerötszáz éves világhíres, sziklába vájt bamijani Buddha-szobrokat is, amelyek a megelőző ezer évben egyetlen muzulmán kormányzatot sem zavartak.

Politikai szempontból pedig nem lehet másképp minősíteni a tálib rezsimet, mint totalitáriusnak. Nem egyszerűen államvallássá tették az iszlámot, nem is egyfajta teokráciát hoztak létre, hanem egy vallási mozgalom, kisajátítva az állam funkcióit, a maga totális ellenőrzése alá vonta az egész társadalmi életet. Durvább és erőszakosabb eszközökkel avatkoztak be az emberek mindennapi életébe, mint akár a nemzetiszocialista, akár a sztálinista rezsim a maga fénykorában. Talán egyedül a vörös khmerek kambodzsai diktatúrája volt hozzá fogható.

A tálibok és az Al-Kaida összefonódása

Amikor Oszama bin Laden 1996-ban ismét Afganisztánba érkezett, már a muzulmán világban hírhedt iszlám szélsőségesként ismerték. Afganisztánban is jól ismerték, hiszen a nyolcvanas években már aktív szervezőként részt vett a szovjet megszállók elleni harcban. Legfontosabb feladata az volt, hogy pénzt, fegyvert, és fegyvereseket gyűjtsön szerte az arab világban a mudzsahedinek támogatására. Ebben az időszakban építette ki azt a hálózatot, amelyre aztán a kilencvenes években az Al-Kaida terrorszervezet ráépítette. Oszama bin Laden azonban hiába rendelkezett dollármilliók fölött, nem tudott átütő sikereket felmutatni elsősorban amiatt, hogy sehol sem tudta megvetni a lábát. Szaúd-Arábiából nemcsak hogy kiutasították, hanem megfosztották állampolgárságától is. Innen Szudánba távozott, de ott sem sikerült megtelepednie, és útja aztán már ismét Afganisztánba vezetett. A tálib vezetéssel hamar nagyon baráti kapcsolatot alakított ki, hiszen gyakorlatilag ugyanazon az ideológiai platformon álltak azzal a különbséggel, hogy Oszama bin Laden politikai ambícióinak horizontja messze túlterjedt Afganisztánon. Az Al-Kaidát azzal a céllal alapította meg bin Laden, hogy megvalósítsa a szélsőséges iszlám fundamentalizmus azon politikai-ideológiai elképzeléseit, amelyek a nyolcvanas évekre már lényegében összeálltak. Az iszlám radikálisok politikai modellje a VII. században létrejött iszlám kalifátus, amely az egész Közel-Keletet egyesítette Mohamed próféta tanai jegyében. Ez az az idealizált aranykor, amely meghatározza az iszlám radikálisok jövőképét. Mindez párosul a nyugati demokratikus társadalom és értékrend leghatározottabb elutasításával és azzal a törekvéssel, hogy a nyugati, elsősorban amerikai befolyást teljesen visszaszorítsák a muzulmán világban.

Tehát a szívélyes kapcsolatnak köszönhetően szabadon létesíthetett az Al-Kaida bázisokat és terrorista kiképzőtáborokat Afganisztán területén. A nyugodt és zavartalan építkezés meg is hozta a „gyümölcsét”. 1998 nyarán az Al-Kaida sikeres öngyilkos merényletet hajtott végre az Egyesült Államok kenyai és tanzániai követségei ellen, amely közel 300 ártatlan ember halálát okozta. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1998. decemberi 1214. számú határozata már reflektált erre a merényletre és a terrorista-központok működése okán felkérte a tagállamokat, hogy ne szállítsanak fegyvert a táliboknak. Ennél lényegesen keményebb hangon fogalmazott az ENSZ BT 1999. októberi 1267. számú határozata, amely felszólította a tálib rezsimet, hogy ne adjon menedéket terroristáknak és adja ki Oszama bin Ladent vagy az Egyesült Államoknak, vagy egy harmadik országnak, ahol őt felelősségre vonhatják. 2000 decemberében aztán a BT egy újabb határozatban mindezt megismételte és kiegészítette azzal, hogy teljes fegyverszállítási embargót rendelt el a tálib rezsimmel szemben.

Mondani sem kell, hogy ezek a határozatok semmilyen módon nem ingatták meg a tálib rezsim és az Al-Kaida szimbiózisát. Olyannyira nem, hogy az Al-Kaida öngyilkos merénylői 2001. szeptember 11-én végrehajtották az Egyesült Államok területén azt a tömegkatasztrófát okozó terrorista támadást, amely 3000 halálos áldozatot követelt . Az Egyesült Államok saját területén még nem szenvedett el ilyen súlyos csapást, és ez rendkívüli módon sokkolta az amerikai közvéleményt. Az ENSZ BT a terrorista merényletet követő napon meghozta 1368. számú határozatát, amely hangsúlyozza a terroristáknak menedéket adó államok felelősségét, majd leszögezi, hogy „meg kell tenni minden szükséges lépést a 2001. szeptember 11-i támadásra való válaszadás érdekében”.

Intervenció és nemzetközi jelenlét

A terrortámadás politikai jelentőségét jól mutatta, hogy a NATO addigi történelme során először (és azóta sem) aktivizálta az észak-atlanti szerződés híres 5. cikkelyét, amelynek értelmében az egyik szövetséges elleni támadás az összes szövetséges tagország elleni támadásnak minősül. Október elején megindult a Tartós Szabadság (Enduring Freedom) hadművelet, és az amerikai és a brit légierő megkezdte a tálib állások bombázását, majd két hétre rá a szárazföldi csapatok is megjelentek Afganisztánban. Mindez természetesen szoros együttműködésben zajlott az Északi Szövetség erőivel. A helyi erőkkel való összefogás magyarázza, hogy december közepére már sikerült felszámolni a tálib rendszert. A hadműveletekben harcoló egységekkel csak az amerikaiak és a britek vettek részt, míg a német és francia katonák főként kiszolgáló erőként voltak jelen.

Már 2001 decemberében megkezdte működését ENSZ békefenntartó mandátummal az ISAF (International Security Assistance Force), igaz tevékenysége ekkor még csak a fővárosra, Kabulra és környékére korlátozódott. Fél évvel a tálib rezsim bukása után 2002 nyarán összehívták az afgán hagyományokon alapuló Loja Dzsirgát, ami egyfajta vének tanácsaként funkcionált korábban, ahová a törzsek delegálták legtekintélyesebb vezetőiket. A Loja Dzsirga ideiglenes államelnököt választott Hamid Karzai személyében. A Loja Dzsirga még egyszer összegyűlt 2003-ban, amikor elfogadták az ország új alkotmányát és a demokratikus választások menetrendjét.

2003-ban az ISAF-nál is fontos fejlemények történtek. Továbbra is ENSZ felhatalmazás alapján folytatta tevékenységét, a NATO átvette az ENSZ-től az ISAF parancsnokságát és irányítását, majd kiterjesztette működését Kabulon túlra északi és nyugati irányba. 2004 októberében megtartották az afgán elnökválasztást, amely megerősítette pozíciójában Karzai elnököt. 2005 szeptemberében sor került a kétkamarás parlament megválasztására is. Az alkotmány elnöki rendszert léptetett életbe, tehát Karzai elnök a végrehajtó hatalom feje. A NATO mindeközben folytatta az ISAF tevékenységi körének a bővítését, és 2006 végére kiterjesztette működését az egész országra. A nemzetközi erők tevékenységét tartományok szerint szervezik, és mindenegyes tartományban működik egy PRT (Provincial Reconstruction Team), amelynek kompetenciája nem korlátozódik katonai-biztonsági feladatokra, hanem fejlesztési projekteket is kell kiviteleznie. Elvárás a NATO tagországok irányába, hogy - a rotáció elve alapján – vállalják el egy tartományi PRT felállítását. Magyarország 2003 óta vesz részt az afganisztáni misszióban és 2006 októberétől felel az északi Baghlan tartomány területének biztonságáért és a rekonstrukció folytatásáért.