Hol kezdődik a nemzeti érdek?

Bár Afganisztán elindult a demokrácia felé vezető úton, nem várhatjuk el, hogy ez az ország a nyugati fejlődési modellt kövesse. Még jópár évtizedig nem számíthatunk se a demokratikus intézmények megszilárdulására, se a fegyveres konfliktusok megszűnésére, se a gazdasági fejlődés beindulására. Ezért azoknak, akik az afganisztáni intervenció tízedik évében öntelten harsogják, hogy nem lehetséges a katonai győzelem, csak annyit mondhatok: feltalálták a melegvizet. Ameddig ellenőrizhetetlen marad a többezer kilométeres afgán-pakisztáni határ, addig a tálib lázadóknak lesz visszavonulási lehetőségük és lesz utánpótlási vonaluk. De még mielőtt elmélyednénk a katonai biztonság problémáiba, nézzük meg milyen elvárásokat célszerű megfogalmaznunk.

Első reális célkitűzés az, hogy Afganisztán ne legyen újra a szélsőséges iszlám terrorizmus fészke. A misszió egyik legfontosabb célja elejét venni annak, hogy az Al-Kaida ismét kiépítse bázisát az ország területén.

Másodszor, bár a tálib ellenállást rövidtávon nem lehet felszámolni, azt mindenképp meg kell akadályozni, hogy visszatérjenek a hatalomba. A tálib rezsim újjáélesztése nemcsak az afgán lakosság számára járna katasztrofális következményekkel. A kilencvenes években is láthattuk, hogy a tálibok győzelme az iszlám radikalizmus „tüzét” táplálta szerte a muzulmán világban, napjainkban pedig különösen a közép-ázsiai országok (Üzbegisztán, Tadzsikisztán) stabilitását fenyegetné egy ilyen fordulat.

Persze, a magyar részvétel ellenzői csak vonogatják a vállukat ezekre az érvekre: mi közünk nekünk az iszlám terrorizmushoz, mi közünk Közép-Ázsiához? Akik komolyan elhiszik, hogy nekünk „mindenből jobb kimaradni”, gondolkozzanak el egy percre azon, hova vezetne, ha tényleg „mindenből” kimaradnánk. Magyarország a globalizált világban, ez közhely, ezer szállal kötődik a nemzetközi gazdasági és politikai viszonyokhoz. Ebben a világban nem az a nyerő stratégia, ha visszavonulunk az odúnkba sopánkodni, hanem ha bátran, kezdeményezően érvényesítjük nemzeti érdekeinket. Nincs már boldog Árkádia, ahová elzárkózhatnánk a külvilág veszedelmei elől.

Ez vezet a harmadik célkitűzéshez, amely még afganisztáni jelenlétünket indokolja, és ez a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem. Szakavatott becslések szerint a világ heroin-forgalmának 90 százaléka Afganisztánból származik. Az ország biztonsága szempontjából a drogkereskedelemben érdekelt hadurak legalább akkora problémát jelentenek, mint a tálib lázadók. Ugyanakkor talán a hazai sopánkodók is képesek belátni, hogy Magyarországnak komoly érdeke fűződik a nemzetközi kábítószer-csempészet visszaszorításához.

Tehát amennyiben a józan elvárások határán belül maradunk, mit prognosztizálhatunk Afganisztán jövőjéről? Milyen stratégiai célt jelölhetünk ki, mire készüljünk?

Most, hogy egyértelművé vált, a „demokrácia és emberi jogok” nyugati modellje nem valósítható meg, ne essünk át a ló másik oldalára és ne higgyük azt, hogy a teljes kivonulás megoldást jelent. Ha magára hagynánk Afganisztánt, akkor csak a történelem ismételné meg önmagát: a mindenki mindenki ellen véres polgárháborúja ott folytatódna, ahol a kilencvenes években abbamaradt.

Reálisan nézve a helyzetet, a „srí lankai modell” tűnik alkalmazhatónak a mai Afganisztánra. Srí Lanka (Ceylon) szigetén a központi kormányzat, a nyolcvanas években, berendezkedett arra, hogy fegyveres harcot kell vívnia a lázadókkal, akik az ország jelentős területét is ellenőrzésük alatt tartották. A kormányzat megtanult hosszútávon „együttélni” ezzel a helyzettel. A konfliktus, amelyet ugyanúgy jellemeztek terrorista merényletek és háborús cselekmények, 26 évig tartott, mígnem tavaly a srí lankai hadseregnek sikerült felszámolnia az ellenállás gócát.

Az új afgán stratégiának jelenleg a főváros, Kabul és az északi területek védelmére kellene koncentrálnia. Az még évtizedekbe telik, míg létrejön egy ütőképes afgán nemzeti hadsereg, viszont addigis támogatni kell a helyi törzsi vezetőket, akár fegyverekkel is, hogy ellensúlyt képezzenek a tálibok „hátországában”. Most a tálib lázadók vannak lélektani előnyben, de ha nem sikerül egy-két éven belül megdönteniük a Karzai-kormányt és visszaszerezni a hatalmat, akkor ez az előny elolvad. A hosszan elnyúló „állóháború” nem az erősségük.

A nemzetközi erők nem biztosíthatják az uralmat az ország egész területén a központi kormány helyett. Ugyanakkor nem szabad teljesen magára hagyni sem az afgán kormányt; a kettő közötti „arany középutat” kell megtalálni a srí lankai tapasztalatok felhasználásával. Az afganisztáni misszióban résztvevő országok vezetőinek őszintén fel kell tárniuk a helyzetet nemzeti közvéleményeik előtt. Az a feladatuk, hogy hatékonyan „menedzseljék” az Afganisztánnak kapcsolatos elvárásokat és nem az, hogy a boldog afgán jövő víziójával próbáljanak társadalmi támogatást biztosítani a misszió számára – sikertelenül.

Az afganisztáni háború előzményeiről itt olvashatnak egy nagyobb összefoglalót.

Afganisztán üvegen keresztül (sajtófotó kiállítás/Indafoto)

Ha Afganisztánról van szó, észben kell tartanunk, hogy a mai napig élő törzsi kötődések mellett etnikai sokszínűség jellemzi az országot. A pastu etnikum (40-42%) alkotja a relatív többséget, és a népesség mintegy negyedét teszik ki a tadzsikok. A két legnagyobb kisebbség az üzbégek (9%) és a hazarák (9%). Geopolitikai szempontból nagyon lényeges, hogy míg mintegy tíz millió pastu él Afganisztánban, egy másik tíz millió található a határ másik oldalán Pakisztánban, vagyis a pastu etnikum lakterülete egy folytonos egészet alkot. Ráadásul az afgán-pakisztáni határvidéket többezer méter magas hegyek övezik, így erre a régióra gyakorlatilag semmilyen kormányzat sem tudta soha kiterjeszteni a fennhatóságát. Az ország lakossága teljes egészében muzulmán és mind az iszlám szunnita ágát követi, kivéve a hazara kisebbséget, akik a síita felekezethez tartoznak. Az etnikai szempontból fontos „pakisztáni kapcsolatra”, a nyolcvanas-kilencvenes években ráerősített a közös vallási kötődés, és az iszlám fundamentalizmus terjedése Afganisztánban sokat köszönhet a pakisztáni szunnita csoportok támogatásának. Nyelvi, és ehhez kapcsolódó kulturális szempontból ugyanakkor igen erős az iráni hatás, mivel a népesség mintegy felének az anyanyelve a dari, ami a perzsa egyik dialektusa csupán.