Bárdos Andrásnak igaza van

„Ha kocsiba ülök, sok ezer másik autósban kell bíznom, hogy nem jön nekem. Vagyis a civilizáció a bizalomra épül. De a mi országunkból kiveszett a bizalom. Nem bízom a taxisban, hogy nem tesz felesleges kört, az orvosban, hogy meggyógyít, az újságban, hogy igazat ír, a gazdag emberben, hogy becsületesen szerezte a pénzét, nem bízom a rendőrségben, a bíróságban, semmiben. A focicsapatomról is azt gondolom, azért játszik gyengébben, mert eladta a meccset. Így nem lehet élni. Ha valami komoly baj történne, akkor ez az ország eljuthat oda, hogy nem tudja megvédeni magát” – mondta Bárdos a Heti Válasznak. S nehéz nem egyet érteni vele.

Azt is elismerte, hogy sikeresen honosították meg a hatásvadászatot a tévéhíradókban. Hamisan közvetítették az elmúlt 20 évet, nem segítették az eligazodást a vadkapitalizmusban.

A cigánykérdést is szóba hozta: „Egy őszinte szót nem lehet a cigányokról mondani, hogy romáknak kell hívni őket, hát ne hülyüljünk már meg!”. Majd kijelentette: „Nagyon sajnálom, hogy így éltem le a tévés karrieremet. Hogy ennyire píszi akartam lenni minden pillanatban”.

Én is sajnálom. Mert a píszi hatásvadászatból könnyen lehet cigányvadászat. Aki meg mindig jófiú akar lenni, az után nagy eséllyel a nagy semmi marad majd.

Mondanom sem kell, minél tehetségtelenebb valaki, annál szorgalmasabb és gátlástalanabb. Tehát fölösleges várni, hogy a kontraszelekció egyszer csak unalmában ünnepélyesen beszünteti, felfalja magát, mint forradalom a gyermekeit.

Nem bánnám, ha többen beszélnének a saját felelősségükről: médiasenkik, pártbábuk, normakövető epigonok, gőgös szabolcska mihályok, hordószónokok, pomogácsok.

Persze aki mindig egy nagy vezérre vár, akinek az árnyékában sütögetheti a malackáját, az nem kezd viviszekcióba, nem fekszik a hűvös boncasztalra, nem fogja erőltetni fantázia és kétely arisztokrata luxusát.

Akiben soha nem volt tartás és kritikai szellem, attól nem várhatjuk, hogy valaha is önkritikát gyakorol. Aki csak szolgált, taposott, bizniszelt és felhalmozott, az ha belenéz a tükörbe, nem egy gennyes hólyagot, hanem egy győztes fejet lát ott.

Ez az ország lejt. Közhelyek felé, jobbra-balra. Lehúzza ez a sok győztes fej. A többi meg mindig mindenről elkésik, mégis várva vár: EU-ra, olimpiára, Godot-ra, világvárosra, 4-es metróra, új Ferenc Jóskára, Kádár-apóra, borjúra meg új kapura.

S a legjobb eset, ha dúdol is hozzá: „Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem”.