Lázár listája és a hivatásos munkanélküliek

Amikor Ronald Reagan megnyerte az elnökválasztást az egyik ismert választási kampánytémája a „welfare queen”-ek voltak. A jóléti rendszer királynőinek fordítható jelenség az amerikai jóléti rendszerrel való visszaélésekre utalt. Olyan eseteket tárt fel a sajtó abban az időben, amiben egyesek hivatásszerűen éltek a jóléti rendszerből olyan szinten, hogy jövedelmük az átlag fölötti volt.

A jelenségre Lázár János listája hívta fel a figyelmet, ami igazi csemege a jog és „szegény” védőknek, pedig egy olyan társadalmi igazságtalanságra és problémára hívja fel a figyelmet, amiről többet kéne beszélnünk. A jóléti rendszer királynőinek jellemzője volt, hogy nagyon komoly szaktudással rendelkeztek a jóléti rendszer kihasználására. Minden kis apró lehetőséget megragadnak, hogy még több pénzt szerezzenek, az ingyen ebédtől a tankönyvtámogatásig. Ez a mentalitás nagyon erősen jellemző a magyar hivatásos szegényekre is. Ezek a hivatásos szegények gyakran évtizedek óta munkanélküliek, általában van más megélhetésük, de nem vetik meg az állami zsebpénzt sem. Lázár listáján többségében valószínűleg ilyenek szerepelnek. Az ilyen más jövedelemmel rendelkezők ugyanis nem mindig „érnek rá” elmenni az állami juttatásért. Éppen ezért megdöbbentő, hogy a lista 320 emberből áll. Az ilyen családok általában valami féllegális vagy illegális tevékenységet végeznek, lomizástól a falopásig. A szociális rendszert jól ismerik, ha a rendszer a válást jutalmazza, akkor elválnak, ha a tanulatlanságot, akkor nem tanulnak és így tovább. Az állami gondoskodás nem tud mit kezdeni ezekkel az emberekkel.

Ez csak részben orvosolható a nagyobb ellenőrzéssel és a kiskapuk bezárásával, mert a legnagyobb bajok a az állami szolidaritás tényéből fakadnak. Mert a magángondoskodásban minden rászorulót egyedileg lehet elbírálni, de a közösségi szolidaritás egy sor feltételt egyszerűen alkotmányos okokból nem vehet figyelembe.

Ilyenek pedig tömegével vannak. A közösségi szolidaritás nem tud mit kezdeni a bűnözésből kiválóan élőkkel, akik nem vetik meg a szociális rendszer adományait sem. Nem tud mit kezdeni a féllegális ügyeskedőkkel, a lomizókkkal, a hivatásos fatolvajokkal, az uzsorásokkal, a 10 milliós Mercivel segélyért járókkal. De nem tud mit kezdeni azokkal sem, akiknek nem segély kéne, hanem csak egy kis kényszer, hogy tanuljanak, vagy költözzenek olyan helyre, ahol találnának munkát. A jog vak az ilyenek esetekre, de a magánszolidaritás hálóján nehezen csúsznának át. A magánszolidaritás igazságosabb és hatékonyabb.

Lázár János minapi kezdeményezése jó lépés, de a jog és a szegényvédők hőbörgésén kívül valószínűleg hatástalan. De felhívja a figyelmet arra, mekkora problémával nézünk szembe. Ma tömegek vesznek igénybe közösségi pénzeket úgy, hogy ha mindenkit egyedileg lehetne elbírálni valószínűleg nem járna nekik egy fillér sem, sőt sok esetben nekik kéne adót fizetniük. Tudom erre a „szegény” védők azzal érvelnek, hogy segélyre nagyon kevés pénz megy el a költségvetésből. De egyszer meg kéne már érteniük, hogy a segély a juttatásoknak csak a nagyon kis része, amit a magyar jóléti rendszertől kapnak. Az oktatás, az egészségügy, a közigazgatás, a közbiztonság, az infrastruktúra, a közösségi közlekedés és minden más, amit mindannyian igénybe veszünk, sokkal több kiadást eredményeznek, mint a kifizetett segély. Ezért nem lehet a magyar szegénységet összehasonlítani egyetlen harmadik világbeli társukéval sem. Ezért mű probléma a magyar szegénységről beszélni, mint olyan kérdésről, amiért a magyar adófizető többség felelős. A magyar adófizető többség túl sokat tesz a „szegényekért”, ők viszont semmit nem tesznek magukért. A rendszer végtelenül igazságtalan a valódi szegényekkel szemben, azokkal a nagymamákkal szemben, akik egy 80 négyzetméteres házban telente kifizetnek 40 ezer forint gázszámlát, ami nyugdíjának felét elviszi. A másik feléből megy a villany, a víz, a szemét, a takarítási és mosási költségek, és talán marad 20 ezer forint ételre. Ezzel szemben a hivatásos szegények ingyen szerzik a fűtéshez a fát, ellopják a szomszéd veteményeséből az ebédhez valót, nem fizetnek szemétdíjat, vízdíjat, villanyszámlát, de van parabola antennájuk és mindenkinek van mobiltelefonja. Tudom, ezt durva általánosításnak tarja egy „szegény”védő, de ez a magyar valóság és ez adatokkal is igazolható lenne, de ha valaki ilyen adatokat hoz ki, az azonnal rasszistává válik.

Ilyen most nyilvánvalóvá vált adat azonban Lázár listája, ami nem azért fáj a hőbörgőknek, mert sérti a szegények jogait, hanem azért, mert egyértelműen bizonyítja, hogy létezik a hivatásos szegénység jelensége és, hogy a szegénypolitika, amit ők képviselnek teljes tévúton jár és a valóság bizonyos elemeit nem hajlandó meglátni. A lista óriási sebet ejt a „szegény”védők érvrendszerén, csak remélni lehet, hogy minden település követi Lázár példáját, hogy lássunk végre tisztán.  Hogy a Derdák Tibor, aki azt merte mondani "A listázásokat a gazdagokkal kell kezdeni", megértse és mondja el kollégáinak is, hogy nem a gazdagokkal van a gond, ha nem lennének gazdagok, akkor nem lenne jóléti rendszer és mindenki megtudná milyen a valódi szegénység. Attól, hogy kevesebb gazdag lesz, nem kevesebb, hanem több szegény lesz, a szegénység megoldásának legbiztosabb módja az adófizető gazdatgok számának növelése és nem a számuk csökkentése. De, ahhoz, hogy valóban rászorulókkal foglalkozzunk előbb ki kell szűrni a rendszerből a hivatásos szegényeket. Erre azonban az állam szolidaritás nem alkalmas, mert több előnyt biztosít az azzal szakszerűen visszaélőknek, mint a valódi szegényeknek. Bárhogy hangozzon is a „szegény”védőknek, a társadalmi igazságosság letéteményesének tartott jóléti rendszer végtelenül igazságtalan.