Vörös és fehér

| |
2016. február 18., csütörtök 10:19 | Frissítve: 2016. február 19.

Bor és hó. Mindkettő rabul ejt. Főleg egy hegymászót. Kell ahhoz egy kis őrültség, hogy megmászd a Föld nyolcadik legmagasabb hegyét, a 8163 méteres Manaszlut. Ráadásul oxigénpalack nélkül. A szekszárdi Bodri birtokon jártunk, ahol Klein Dávid hegymászó mesélt az élményeiről. Következzen egy emberi kaland.

A Fehér, a Főnök és a Fekete, a trilógia utolsó felvonása.

Rudino Art Show Váczi Eszter Quartettel és Dubicz borokkal a pesti Broadway tetején.

Fotók: Kovács Viktor, Wineography

Van valami közös Klein Dávid hegymászóban és Bodri Istvánban, a szekszárdi borászat tulajdonosában. Mindketten nagyon célratörők. Mindketten nagyon határozottak. Talán ezért is találtak egymásra. Klein Dávidot már régóta támogatja István, aki Szekszárd-Faluhelyen építgeti lépésről-lépésre a borra és immáron a gasztronómiára épülő birtokát. Klein Dávid pedig, aki 13 évesen ismerkedett meg a hegymászással, újabb és újabb csúcsokat néz ki magának. Két csúcsra törő ember. Nem véletlen, hogy egymásra találtak. Dávid legutóbb a Manaszlut mászta meg oxigénpalack nélkül. Erről mesélt a borvacsora keretében, amit Makk Norbert mesterszakács állított össze. Állítása szerint úgy készült az estre, hogy kétszer megnézte a Hét év Tibetben című filmet , ez volt számára az edzés, a felkészülés, mert nem szeretett volna lemaradni Dávid teljesítménye mögött. Ne izgulj Norbi, legalább olyan jól teljesítettél, mint Dávid. Mi meg csak kóstolgattuk a borokat, és életünkben először találkoztunk egy hegymászóval, aki többször járt 8000 méter felett, aki még ott Szekszárdon is úgy mesélt a megélt élményekről, mintha éppen ott lenne fent, valahol a Himalájában.

Ez az est a pulzusokról szólt. A pulzus vizsgálata az egyik legrégebben alkalmazott orvos-diagnosztikai módszer. Normál esetben 60-80/perc. Ott fent jóval több. A mienk is magasabb volt a Bodri Pincészet est előtt és alatt. Dávid kézen fogott minket és egy óra alatt úgy vezetett fel a csúcsra, mintha mi sem lenne természetesebb, csak be kell tartani néhány aranyszabályt. Például 8000 méter környékén meg kell tanulni, hogy már az is teljesítmény, ha egyjegyű számokat össze tudsz adni, mert akkor tudhatod, az  oxigénhiányos övezetben is magadnál vagy, ha korlátozottan is, de tisztában vagy azzal, mi a célod.

 

Az alpinista Kathmanduból indult. Ez a földrengés sújtotta – őslakosok és hippik által lakott – város az ő bázisa. Ott vannak a hordói, vagyis azok a tárolók, amelyekben a felszereléseit tartja. Fura egy világ ez, hindu száduk és idős, hosszúhajú hippik baktatnak a város utcáin, fűszeres, zajos, piszkos, kaotikus egyvelege, mégis rendelkezik egy olyan varázzsal, ami megmagyarázhatatlan, nekem valami ilyen kép jelent meg Dávid élménybeszámolója alapján. Egy olyan város, ahova egyszer el akarsz jutni, mert ott van a bakancslistádon. Dávid mesélt, például azt, hogy ott nem küldenek villanyszámlákat a lakosoknak.

- Aki akar, csatlakozik egy villanyoszlopra és onnan szerzi be az áramot. Minden oszlopon van egy óra és az alapján a helyi villamos művek „oszlopfelelős” embere begyűjti a háztartásoktól a pénzt. Ha túl sokat kér az emberektől, akkor megesik, hogy elverik, ha túl keveset, akkor kirúgják az állásából.

Miközben a villanyoszlopról készített fotót mutatta, elmesélte, hogy számos adminisztráción kell átesnie, hogy nekivágjon a hegynek. Mutatott fényképet a helyi patikáról is, ami úgy nézett ki, mintha egy magyar trafikot egy török bazári árus boltjával kereszteztünk volna. Aztán a képek segítségével lassan nekiindultunk a hegynek. Előbb a jak legelők „övezték kirándulásunkat”, majd a földrengés által romokba döntött hegyi patakokon átívelő hidak. Lélekvesztő átkelők. S a végére felértünk az alaptáborba. Itt, 4000 méter felett már csak a csúcs járhat az ember agyában. De a hegymászás nem olyan cucc, hogy fogod magad, aztán elindulsz a csúcsra és kitűzöd a magyar zászlót vagy szelfizel egyet. Az akklimatizálódási folyamat része volt, hogy egyre feljebb ment, majd visszaereszkedett, hogy a szervezete szokja a hegyi „friss levegőt”. Libikóka. Már ott van egy karnyújtásnyira a csúcs, aztán visszaereszkedik oda, ahol kereskedelmi alapon született hegymászó csoportok nyálcsorgatva nézik a csúcsot, majd feladják az expedíciót. Dávid azonban még lejjebb ereszkedett, olvasott egy könyvet a zöld növények között, aztán újra neki vágott a hófödte tájnak. Igazából egyedül, de a hegyen volt egy cseh társa, aki szintén felért a csúcsra, akivel „összebútoroztak” a csúcs alatti táborokban. Éjszaka indult a csúcstámadásra. Mesélte, hogy előtte úgy érezte, mintha egy magyar ABC kasszájánál állt volna, ott sorakoztak azok, akik fel akartak lépni arra az egy négyzetméternyi területre, amire vágytak. Képzeljétek el, azt a kábult örömteli pillanatot. Ilyenkor már csak érdekes kaland az, amikor felfelé menet a ruhájában szárítja a kesztyűjét, és a hóból nyert italt is a teste hőmérsékletével melegíti. Kalandnak tűnik, hogy az egyik táborban felállított sátrát úgy ellepte a a hó, hogy hosszú időbe telt kiásni, miközben ez a kevé oxigén miatt ott fent olyan emberfeletti teljesítmények számít, amit itt lent elképzelni sem lehet. De nem elég megmászni a csúcsot, vissza is kell érkezni. A lavinaveszélyes hegycsúcsokról igazából menekülnek a hegymászók. A felső táborokban nem szabad megállni, erre tanította meg a maga sajátos módján cseh hegymászótársát, aki már a csúcs alatti első táborban szeretett volna lepihenni. Dávid nem hagyott ökológiai lábnyomot a hegyen, vagyis összegyűjtötte az összes cuccát, amit felvitt magával, a sátort, és a hegymászó kelléket. És leért a hegyről, ami szerintem legalább olyan fontos, mint az, hogy megmászta.

- Miért mászod meg az Everestet? – kérdezték George Mallory-tól, aki a Mount Everesten lelte halálát.

- Azért mert ott van – válaszolta.

És csak ez lehet a magyarázata annak, hogy valaki miért akar, az életét is kockáztatva, felmászni egy hegyre. Klein Dávid megmászta a Manaszlut. A magyar expedíciós hegymászásnak, mára „csak” az Annapurna és a K2 van hátra, így ezek logikus célpontok neki is. A Mount Everesten 8700 méteren járt már palack nélkül. Talán még oda is visszatér, de idén a gyilkos Annapurna megmászására készül, azt mondta még elég fiatal ahhoz, hogy ezeket a terveket megvalósítsa.

Ez a srác benne él abban a kultúrában, amelyik a hegy lábánál terül el. Tiszteli azt, de érzésem szerint a hegymászás előtt inkább babonából imádkozik, mert tudja, fent nincs az az isten, aki megmentse, ha egyszer rossz döntést hoz.

És akkor térjünk vissza az oxigén dús mezőkre, a szekszárdi szőlődombok közé. Volt ugyebár ez az élménybeszámoló a Bodri birtokon, valamikor egy téli estén. Egyórás előadás után, Rozi rozét és Bodrikutyát kóstolva elérkeztünk egy másik csúcsra. Makk Norbi, az Optimus étterem séfje komponált ázsiai alapanyagokból készített menüt az élménybeszámolóhoz.

A „Lélek-hegy kincse” csicseriborsó terrine szójaszósz zselével és ropogós malaccsászár hússal nyitott Norbi. Amihez egy 2016-os Civilis Fehér Cuvée-t szervíroztak. Kathmanduban malacot nem mérnek, ezért nem tudják, hogy miért jó, ha tényleg ropog. A kutangi sherpa leves bambuszrüggyel nekem nagyon bejött, de itt lent a földön akkor értem a csúcsra, amikor a mascarponés kacsa momo spenóttal és garam masalával fogást szervírozták, amihez szerintem a pincészet egyik legjobb fehérborát töltötték ki, egy szekszárdi Fehér Cuvée Faluhely Válogatást. Itt már kinyílt a jegyzettömb a zsebemben. A 2013-as bor rajnai rizling és olasz hordóban érlelt petrolos, mézes, mentás, játékos, nagyon komoly anyag. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy egy ilyen palack mellé leülnék Dáviddal kettesben, hogy még meséljen, győzzön meg arról, hogy neki kell menni a hegynek, ami ott van. De ennyi finomság és alkohol után már úgy kezdesz lassulni, mint Klein Dávid a csúcstámadás előtt. A kérdések és válaszok között megérkezett a kecske curry „Manaslu” pirított zöldségekkel, chapatival: ez egy indiai kelesztetlen kenyér, hozzá egy Siller Civilis Cuvée 2014-ből. Évjáratnak megfelelő.

No, itt vegyünk egy nagy levegőt. Csak azért, hogy beférjen még egy 8163 /érlelt marha nepáli fűszerekkel, basmati rizsgolyóval. Ekkor érzed már, hogy egy falat nem megy le a torkodon. És nem kívánod, de nem tudsz ellenállni egy zöldcitromos joghurttorta mangó kaviárral kombónak. Én is csak azért tudom visszaidézni, mert előttem az étlap. Meg azért, mert ez egyik kedvencem kísérte, a Blanka, ami egy sauvignon blanc reduktívban, és írták már róla, hogy a nyár bora. Most a tél bora volt, kicsit savhangsúlyosabb, de szép. Milyen hülyeség egy borra azt mondani, hogy szép. Ilyenkor már azon is elgondolkozik az ember, hogy szép-e a Manaszlu. És akkor érjünk fel a csúcsra. Nem fázunk. Pince-meleg ölel. Jön a Bodri csoki és a szekszárdi Optimus cuvée 2009-ből. Leírhatatlan csokis, krémes, vörösbogyós gyümölcsök ízvilága. Édeskés lecsengés.

Itt lent is megizzadtunk. Nemhogy fent. Edmund Hillary, Kockázat nélkül nincs győzelem című könyve jut eszembe, én ebben a témában csak ezt olvastam. A vacsora után, még borozunk egy kicsit a Bodri birtokon. Ez amolyan levezetés alkalmi barátok társaságában. Klein Dávid egy pokrócban jön ki a szobából a teraszra. A hegymászó itt sem fázik.

Vörös és fehér. Bor és hó. Két nyugtató és felkavaró szín.

Másnap reggel Dávid egy piros Ladával indul az újabb hegycsúcsok felé. Te jó ég, nekem is volt ilyen valamikor a rendszerváltás környékén.

 

 

Küldje el ezt a cikket |Nyomtatás |Szóljon hozzá! / 0 komment

Szóljon hozzá!

Bejelentkezés