Hogyan lehet kulturális értékek őrzőjévé és közvetítőjévé tenni a magyar múzeumokat?

Nagyjából ezzel egyidőben vált ismertté az a döntés is, amely szerint egy 110 millió forintos adósságrendezéssel elhárul az utolsó akadály a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesítésének útjából.

A múzeumi negyed terve, illetve az ország két legjelentősebb művészeti közgyűjteményének ezzel szorosan összefüggő egyesítése – és persze a projekt középpontjában álló Baán László személye – eddig és minden bizonnyal ezután is ádáz vitákat váltott, vált ki szakmai és attól távoli körökben egyaránt. Baán „elmozdítása” (amiről a gyakorlatban nyilván szó sincs) pedig csak további muníciót ad a vitákhoz.

Pedig a lényeg nem az, hogy a látogatók a Várban vagy a Hősök terén, egy ilyen vagy olyan elnevezésű múzeum ilyen vagy olyan elnevezésű osztályának kiállításán csodálhatják meg a gótikus szárnyasoltárokat vagy a hazai és külföldi modern festészet remekeit. Gumicsont az is, hogy Baán éppen kormánybiztosként, miniszteri megbízottként vagy a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként végzi a munkáját. A valódi kérdés – a „nem szakmabeli” közvélemény és a politika számára mindenképpen – az, hogyan lehet kulturális értékek minél hatékonyabb, minél többeket megszólító őrzőjévé és közvetítőjévé tenni a tekintélyes hagyományokkal, világszínvonalú anyaggal, nagyszerű szakemberekkel és remek kezdeményezésekkel (is) rendelkező magyar múzeumokat. Hogyan lehet végre áthidalni azt a – szocializmusból örökölt – szakadékot, amely sok tekintetben még mindig elválasztja a közgyűjteményi szférát a laikus közönségtől, a magángyűjtők és műkereskedelem világától, illetve a nemzetközi kulturális vérkeringéstől? Egyszóval: hogyan lehet a dualizmus korához hasonlóan ismét valódi sikerágazattá tenni a magyar muzeológiát?

Jó lenne, ha politikai és egyéb törésvonalakra való tekintet nélkül konszenzus lenne erről a célról. Éppen ezért úgy gondolom, hogy – a finanszírozási és egyéb kérőjelek dacára – támogatást érdemel mind a múzeumi negyed gondolata, mind pedig az az intézményi átalakítás, amely ennek előkészítését szolgálja. Az a kérdés pedig, hogy ki vezényelje le a projektet, így fordítható le: ki rendelkezik ehhez elég széles (ciklusokon átívelő) politikai támogatottsággal, hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerrel? A Szépművészeti 2004 óta hivatalban lévő főigazgatója sok mindennel vádolható, ám ezen tulajdonságok hiányával aligha. Érdemesebb volna tehát gumicsontok helyett a magyar múzeumi megújulás valódi kérdéseivel foglalkozni, és ennek első lépéseként elfogadni, hogy végső soron mindenkinek – magyar és külföldi látogatónak, szponzornak, magángyűjtőnek, kereskedőnek, muzeológusnak és az államnak is – haszna lehet abból, ha „merünk nagyot álmodni”.